Mit is jelent ez a cím, ami a „Fejben dől el?” című könyvből egy idézet és nekem a jelmondatommá vált?
Nagyon sok esetben azt gondolhatjuk, hogy a sikerhez egyenes út vezet. Ha mások fejlődését látjuk, akkor csak azt vesszük észre, ami jó és szép. A mögötte rejlő rengeteg munkát, fáradtságot, küzdelmet, kétséget, bizonytalanságot nem. Sajnos a mai eltorzult világkép és a digitalizáció által hihetetlenül felgyorsult élet még jobban elferdíti a valóságot. Minden arról szól, hogy minél gyorsabban, minél extrább dolgot hozzunk létre. Van, ahol ez működik, de az ember nem képes ezzel a rohanással felvenni a versenyt, egészséges módon biztosan nem. Megvannak a biológiai, fizikai, kémia törvények, amelyek alapján működünk. Ezeket lehet mesterségesen befolyásolni, de csak egy bizonyos határig.
Sajnos ezek a hatások a mentális állapotunkra, gondolkodásunkra is jelentős befolyással vannak. Felgyorsult környezet, felgyorsult világ, beszippantja egész lényünket és azt gondoljuk, hogy nem vagyunk elég jók, ha mi nem lépünk fel erre a „gyorsvasútra”. Ezeknek a külső ingereknek van még egy nagyon káros mellékhatása, hogy légy tökéletes! Olyan szintű károkat okozhatnak ezek a mesterséges ideák, hogy sok esetben szinte visszafordíthatatlan sebeket kaphatunk. Senki és semmi nem tökéletes, tele vagyunk hibákkal, de megvan arra a képességünk, hogy ezeket felismerve, mindig egy kicsit tudjunk fejlődni, változni, amit nagyon meg kell becsülnünk, mert ezek a kis sikerélmények fognak bennünket táplálni az utunkon.
Így van ez a fejlődéssel is. Bármiben szeretnénk változást elérni, az nem megy egyik napról a másikra! Tartós eredményeket csakis kitartó, fáradtságos munkával tudunk megvalósítani. Legyen szó akár fogyásról, testépítésről, életmódváltásról, vagy akár személyiségfejlődésről.
Sok fiatal sportolóval dolgozom és az egyik legnagyobb feladatom velük kapcsolatban az, hogy visszahozzam őket a földre, a digitalizáció által gerjesztett torz világukból. Ahol csak azt látják, hogy pillanatok alatt sztárok lehetnek, focisták vagy énekesek, színészek, vagy éppen munka nélkül, hogyan lehetek híresek és gazdagok. Akkora a két világ közötti távolság, hogy amikor megkapják az élet adta első pofonokat, (amitől persze a szülő azonnal meg szeretné védeni, köztük én is sokszor így csináltam), akkor nem értik, hogy miért van ez. Az álomvilág és a valóság közötti résbe pottyannak, ahonnan önmaguktól sokszor nem is tudnak kikecmeregni és inkább feladják céljaikat.
A fejlődés, rengeteg fájdalommal, krízissel, kétséggel, „padlótfogással” van kikövezve. A kérdés az, hogy mi hogyan állunk ezekhez a kihívásokhoz. Fel tudok-e állni, vagy feladom?
…és ezért van az, hogy:
„A fejlődés sosem a csúcsra vezető diadalmenet, hanem minden nehézséget is rejtő kapaszkodó az életút ösvényein!”
NAGYON NEHÉZ, DE MEGÉRI!
